Az alábbi interjú az Interjú Magazin keretein belül készült. Esetenként eltérés lehet az eredeti szövegtől, mely a könnyebb olvashatóság kedvéért történt. Az interjú 2009. februárban készült, a True Blood második évad forgatása időszakában.
Anna Paquin 11 éves volt, amikor Oscar díjat nyert a legjobb mellékszereplő kategóriában 1993-ban a Zongoralecke (The Piano) című filmben nyújtott alakításáért.
Ő volt a történelem második legfiatalabb Akadémiai díjnyertese színjátszás kategóriában.
A karrierje azóta is meglehetősen emlékezetes, olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Steven Spielberg, Bryan Singer és Gus Van Sant. Szupererővel mutatkozott meg a három X-Men filmben, és komplikált karaktereket formált meg a „Zűrzavar” (Hurlyburly) című filmben 1998-ban, valamint „A Tintahal és a Bálna” (The Squid and the Whale) című filmben 2005-ben.
Paquin ezután a színpad felé vette az irányt, játszott az Off Broadway-n egy Neil LaBute drámában, a „This Is Our Youth” London produkciójában, valamint a „The Glory of Living”-ben, melyet Philip Seymour Hoffman rendezett.
Alapvetően, Paquin 26 éves koráig mindent elért, amit színész elérhet, kivéve a TV sorozatokat, amit pedig most csinál. Jelenleg főszerepet játszik az új HBO sorozatban, a True Blood-ban, melyben a sötéten szexi vámpírok az emberek között élnek Louisiana mocsaraiban. Paquin alakítja Sookie Stackhouse-t, aki egy pincérnő rövid sortban és kiszőkítve. Ő egy valószínűtlen szövetséget alakít ki egy 173 éves vámpírral (akit a brit színész, Stephen Moyer alakít, aki úgy fest, mint Michael Vartan és Paul Rudd szerelemgyereke).
A sorozat alapjául szolgált Charlaine Harris népszerű ponyvaregény sorozata, a „Southern Vampire Mysteries”. A sorozat producere Alan Ball, itt is láthatjuk védjegyét és jellemét, rengeteg csupasz mellet, férfit és nőit egyaránt, kellemes méretekkel.
Paquin a szabadidejében saját filmvállalatát futtatja testvérével, Andrew-val, a Paquin Films-t Los Angelesben. Első elkészült filmjük a Blue State volt, melynek tavaly volt a bemutatója. A „Margaret” nyomán készítették, mely Keneth Lonergan egyik pszichológiai drámája (2000-ben Oscar jelölést kapott forgatókönyvíró kategóriában a „You Can Count on Me”-vel), ez egy olyan lányról szól, aki buszbalesetet okozott.
Ám most kanyarodjunk vissza a rövidnadrágok és az emberi vámpírok oldalára…
Interjú:
MM:
Los Angelesben vagy most?
Anna Paquin:
Jelenleg New York-ban vagyok. Itt vannak a barátaim és az életem, tulajdonképpen egy búvóhelyen vagyok, ami nagyon jó.
MM:
Van ott egy lakásod?
Anna Paquin:
Nem, szállodában vagyok, ami elég furcsa. A bérletem azóta fent van tartva, hogy Los Angelesbe jöttem a True Blood forgatásra.
MM:
Miért vettél részt ebben a produkcióban?
Anna Paquin:
Alan Ball számomra igazi hős. Korábban már dolgoztam az HBO-nak (a „Wounded Knee-nél temessétek el a szívem” filmben), ami bámulatos tapasztalatot nyújtott. A szövegkönyv, amit olvastam, hihetetlenül mókás, szexi, furcsa és természetfeletti volt, a karakterek igazán bámulatosak voltak, csak úgy beleszerettem.
MM:
Sírhant Művek rajongó vagy?
Anna Paquin:
Végletekig. Legalább kétszer vagy háromszor láttam minden epizódot. Szeretem azt, ahogy minden kapcsolat életszerű, és azt is szeretem, ahogyan a családokat bemutatja, ahogy bizonyos szempontból kanyarog ezekben a furcsa elemekben, mint amilyen a halott apa alakja, nem ízléstelen vagy őrült módon van lefestve. Ő képes elérni azt, hogy elhiszed ezeket a dolgokat, még akkor is, ha ezek nem száz százalékosan megalapozottak. Amikor ő rendez, vagy nekikezd, olyan mint a kedvenc szülő. Ez olyan „Mindenki szereti Alan-t” érzés. Még akkor is, ha hajnal 4 óra van és mindenkit beborítanak sárral és vérrel és bármi mással, ő még mindig képes fenntartani azt, hogy mindenki jól érezze magát.
MM:
Sok színdarabot és filmet csináltál. Miért akartál a TV-ben is játszani?
Anna Paquin:
Egy sorozatban másfél órán túl is képes az ember tovább fejleszteni egy karaktert. Amikor egy epizód után megkapod egy igazán érdekes írásnak az epizódját, az arra késztet, hogy menj tovább még komplexebb helyekre, és igazán belemélyedsz egy undorító részbe, amiben egy vámpír szójátékot játszik, az borzalmas. Valóban nagyon szeretem ezt, amikor hosszú időn keresztül egy dologra fókuszálok. A következetes életmód elképzelését szintén szeretem, ellentétben azzal, amikor azt sem tudod, a bolygó melyik részén vagy éppen, és bármelyik pillanatban menned kell tovább.
MM:
Vámpírfilmek rajongója voltál?
Anna Paquin:
Nem igazán. Azt hiszem soha nem láttam egyet sem.
MM:
Végeztél bármilyen kutatást, mielőtt elkezdtél egy cipőben járni Sookie-val?
Anna Paquin:
Mindnyájunknak southern-i akcentust kellett elsajátítanunk. Ez nem igazán volt kutatómunkának nevezhető. A „Wounded Knee-nél temessétek el a szívem” projektnél történelemkönyvekkel zárkóztam be a lakásomba, hogy legalább azt tudjam, miről is beszélünk. Itt ennél jóval kevesebbről volt szó, ellenben sokkal inkább rá kellett érezni erre a másik világra és annak energiájára. Ez könnyű volt.
MM:
De megtanultad a southern-i akcentust.
Anna Paquin:
Nem. Jelenleg azzal az akcentussal beszélek hozzád, amit megtanultunk. (Úgy beszél, ahogy a kaliforniaiak a valley akcentust.)
MM:
Éppen mondani akartam, meglepődtem, hogy nem új-zélandi akcentussal beszélsz.
Anna Paquin:
Azt akkor használom, amikor az anyámmal és a nővéremmel beszélek, vagy bárki mással a családomból. Kétnyelvű vagyok.
MM:
Olvastam, hogy megjelentél a True Blood panelen a Comic-Con-nál San Diego-ban július végén. Hallottam, hogy ez egy intenzív tapasztalat volt számodra.
Anna Paquin:
Az intenzív nem elég erős kifejezés. Sokkal inkább szürreális, hogy vannak olyan felnőttek, akik úgy néznek ki, mint ők a komoly állásukban, teljesen beöltözve valami teremtmény vagy karakter jellemzőibe. Amikor felteszel neki egy igazán komoly kérdést a homoszexualitásról és a diszkriminációról a műsorodban, és azt gondolod, „úgy öltözik, mint egy szuperhős, tehát igazán mélyreható kérdéseket kell feltennem”. Valahogy soha nem értettem az X-Men filmek némely szokásait. Nem voltam biztos abban, hogy ki fogom bírni. Ráadásul a képregény részlegnek fogalma sem volt arról, hogy én ki vagyok.
MM:
A True Blood-ban lévő karaktered egy telepata. Neked van valamilyen pszichés képességed?
Anna Paquin:
Jó kis ódivatú női megérzés. Az megvan bennem.
MM:
Mikor használtad ezt utoljára?
Anna Paquin:
Nem gondolom, hogy kilógnék a sorból. Ez a női lét igazi része, amivel hatással van a világra.
MM:
Ebben is, és az X-Men-ben is, téged természetfelettiként ábrázolnak?
Anna Paquin:
Vonzódom az érdekes munkához, és ez néha természetfeletti, amikor sikerül igazán őrült és mókás dolgokat tenni. Ennek ellenére nem vagyok különösebben az igazi fantasy-műfaj-lány.
MM:
Ha a valóságban lehetne természetfeletti hatalmad, mit szeretnél leginkább?
Anna Paquin:
Teleportáció. Az egész fémdetektor meg kicsomagolás-keresés dolog minden egyes alkalommal, amikor repülni akarsz, elég bosszantó. Logikus, de a fájdalmas fajtából.
MM:
Az első epizódban a karaktered egy vámpír karjából folyó véren lakomázott. Ez vicces volt?
Anna Paquin:
Ez abban a helyzetben inkább kissé durva volt, furcsa íze volt annak a karnak. Hideg latex volt, és ez egy kissé őrült dolog valaki karjának a pontos másolatát tartani a kezedben, amit te működtetsz, és még egy kis rávarrt haj is van ott, hogy teljesen igazinak látszódjon. A vérnek elég kellemetlen íze volt, de ez szintén azon alkalmak egyike volt, amikor éjjel forgattunk, mert ez egy vámpíros jelenet volt, és kivilágosodott, mi pedig reménytelenül próbáltuk meg elérni, hogy az animált automatikus rögtönzött kar működjön. Ez nem volt éppen a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy még egy szeszélyes díva is nehezítse a dolgot.
MM:
A karaktered, Sookie, enyhén szólva, nyíltan megmutatja testi adottságait. Hogy hatott rád pszichésen ez a dolog?
Anna Paquin:
Először is, van egy hihetetlenül jó melltartóm. Nem adnak túl sok ruhát, de azok, amiket adnak, mindaz, amit nekem terveztek, nyomulós, kiemelő és hangsúlyos. Ez pontosan az a „tegyük ki, amink van” öltözködési stílus. A ruhatervezőink ebben nagyon tehetségesek. Nem sok mindent látsz a rövid sortokon és a pincérnő pólón kívül az első két epizódban, de ott is van néhány ruha, amit nekem terveztek. Nincs tiszteletlenség az Istenem felé a tőle kapott adottságok miatt, melyek elég szerények, de hát valljuk be, nem dolgoztak ezen túl sokat. Ez nevetséges. Körbesétálok valami nővel, aki nagyon sokat fizetne azért, hogy megcsinálják a testét. Én meg egyszerre vagyok barna és szőke, és sehogy sem tetszem magamnak, szóval miért is ne lehetnék félmeztelen, magam körül a fajankókkal?
MM:
Saját elhatározásból lettél szőke?
Anna Paquin:
Sookie a könyvben szőke, és én… nem voltam az. Kisakkoztak nekem egy színárnyalatot, azután befestették a hajam, ez nem katasztrófa. Nagyon tehetséges, aki festi a hajam, és én nem változtatok hajszínt az évadok között. Igazán jól érzem magam ezzel.
MM:
Nem gondolod, hogy ellentmondásosan cselekszel?
Anna Paquin:
Nem, ellenben azt vettem észre, hogy a szőkéket sokkal inkább megbámulják a fiúk. Ez roppant egyszerű.
MM:
Ez egy szexi sorozat. Engem legfőképpen az érdekel, hogy a fickó, aki a testvéredet játssza, aki teljesen ingyen félmeztelen és meztelen, ő teljesen olyan, mint a nők a ’80-as évek horrorfilmjeiben.
Anna Paquin:
Sokszor ledobja a ruháit. Ahogy az évad folytatódik, a meztelenség megoszlik közöttünk, de az első pár epizódban valóban ő viszi a prímet.
MM:
Mit gondoltok arról, te és a többi női szereplő, hogy éppen egy fickó játssza a „meztelen-szőkenő” szerepet? Ez egyfajta visszafizetés?
Anna Paquin:
Ez elég vicces. Ez egy nagyon szexi sorozat. Mi lányok mindnyájan olyan rövid sortban futkosunk, ami alig takarja a hátsónkat. Ez a fickó tényleg sokszor meztelen, de amikor valakinek ilyen teste van… itt most Ryan-re gondolok, (Kwanten), igazság szerint valóban elképesztő fizikumú, úgyhogy nem gondolnám, hogy túlságosan kellene aggódnia emiatt.
MM:
A népszerűségi kultúra miért rögzül le a vámpírokon?
Anna Paquin:
Mert szexisek és veszélyesek, és mindig igazán „forróvérűek”. Mivel hosszú ideje léteznek, nyilván tudják, mikor mit kell tenniük.
MM:
Két X-Men folytatás között, mindkettő hatalmas kasszasiker volt, megcsináltad a „Tintahal és a Bálna” című filmet, 2005 független filmjei közül az egyik legjobb volt. Miért csinálod mindkét stílust?
Anna Paquin:
Szeretek mindent. Megnyersz és elveszítesz különböző dolgokat különböző közegben, vagy különböző közegek szektoraiban. Ez annak a szabadsága, hogy meg tudsz csinálni kisebb független filmeket, melyek nem rendelkeznek a marketing irányultság feltételeivel. Miközben valami sokkal nagyobb dolgot is teszel, ami arra megy, hogy sokkal népszerűbb legyen, akkor az úgy nem pénzügyi katasztrófa. Rengeteg területen kell játszani, olyanokban, ahol nevetségesen bonyolult kosztümök és egyebek vannak, csak azért, hogy megtehesd azokat a dolgokat, amikben nincs pénz, mint például a „Tintahal és a Bálna” típusú filmekben.
MM:
Az, hogy fiatalon Oscar-t nyertél befolyásolt, hogy ebbe az irányba menj tovább?
Anna Paquin:
Nem igazán volt semmilyen elképesztően elsöprő véleményem erről akkoriban. 11 éves voltam. Szerettem volna visszamenni az iskolába a barátaimhoz. Jöttek munkák, ami tényleg jó volt, és a szüleim megengedték néha, hogy megcsináljak egyet-egyet. Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy saját véleményem legyen ezzel kapcsolatban, még mindig köszönetet mondtam Istennek a karrieremért, meg azért, hogy nem döntöttek helyettem, ezt én magam tehettem meg. Az Oscar igazából leginkább a befejezéshez egy jó eszköz. Ez nyilvánvalóan egy bámulatos kiváltság volt számomra a kezdetekhez, ami szintén azt tette lehetővé, hogy azt csináljam, amit csinálok. Másként nem lenne karrierem.
MM:
Emlékszel arra, amikor az Oscar átvételekor fent álltál a színpadon és beszédet mondtál?
Anna Paquin:
Igen emlékszem, de csak azért, mert a barátaim folyton lejátsszák nekem YouTube-on. Ez homályos emlék. Ha jól emlékszem, sikerem volt már egy perccel azelőtt, hogy megszólaltam volna.
ITT MEGTEKINTHETED AMINT ANNA PAQUIN 11 ÉVESEN ÁTVESZI AZ OSCAR DÍJAT.